Homo Publicus

Homo Publicus

Szándékos félreértés kultúrája

2018. augusztus 25. - !TéTé!

Párttá alakult a közelmúltban a Jobbikból kivált tagok által alapított Mi Hazánk Mozgalom. Ebből kifolyólag meghívták Dúró Dórát az ATV Egyenes Beszéd Kontra című műsorába, ahol a műsorvezető Rónai Egonon kívül még két kérdezővel szándékozták emelni az interjú színvonalát, a szakmai intellektusban erősen kiszámított Murányi András és a PC felszentelt papnője, a feminista amazon, Benyó Rita személyében.


Miután Dúró Dóra címszavakban ismertetett néhány témát – mint például a cigánykérdés, vagy a halálbüntetés, amelyet a Mi Hazánk Mozgalom társadalmi vitára bocsátott, Rónai Egon a következő kommentárt fűzte hozzá:


„Ha összerakunk úgy egy kérdéscsokrot azokból, amiket felvetett, simán lehet mondani, hogy ez egy náci alapvetés.”


Rónai Egon szerint, ha valaki ma Magyarországon érvekkel alátámasztva támogatja a halálbüntetés bevezetését, az egy náci. Sajátos történelmi és jogi ismeretei lehetnek ennek az embernek. És sajátos képe lehet a világ előtt oly sok mindenben példának hozott Egyesült Államokról is, mint a liberális demokrácia bölcsőjéről, ugyanis szerinte azok az államok is nácik, ahol van halálbüntetés. Nos, én sem támogatom a halálbüntetés bevezetését, több okból sem, de ettől függetlenül támogatom az erről szóló vitát, mert bár természetesen tisztában vagyok vele, hogy az Európai Unióban nem lehetne bevezetni, mégis számos aspektusa van, amelyekről igenis szükség van társadalmi vitára. Meg egyáltalán vitára. Ebben az országban, ahol az elhatárolódás és kivonulás kultúrája trónol a közbeszédben, égetően fontos az érdemi párbeszéd. Rónai Egon ennek a vitakultúrának a kibontakozását torpedózza meg akkor, amikor szándékosan és módszeresen félreérti és félreérteti ezeket a programpontokat. Nyilvánvalóan ő is tisztában van vele, hogy itt semmiféle nácizmusról nincs szó. Ezeknek a hazug címkéknek a szajkózása csak mélyíti a szakadékot az emberek között és egy, a nyilvánosságban tevékenykedő, a közbeszédre hatást gyakorló szereplőtől ez az egyik legkártékonyabb tevékenység, amit művelhet. Ha utasításra jár el így – hogy szándékosan félremagyarázza az információk jelentését, akkor nem különb ő sem, mint az általa kritizált lakájmédia káderei, bár ezt kétlem. Inkább valami mély ellenszenv torzíthatja a világképét; azokban a gondolati, ideológiai szférákban, amelyekből ő hívja le az információkat, nincs kitekintés, és nincsenek más magyarázatok a fogalmakra, csak az általa követett kurzus(ok) által lefektetett sémák.

A Mi Hazánk Mozgalomról röviden:


Üdvözlendő a számos tabukérdésben (abortusz, cigánykérdés, stb.) kezdeményezett társadalmi vita. És nem riaszt el a radikális megközelítése egy-egy témának. A „radikális” egy minőségjelző, amelynek jelentése valamely törekvés, folyamat egységes, határozott és következetes véghezvitele a mélyreható, gyökeres változások elérése érdekében. Van néhány olyan terület, ahol bizonyítást nyert, hogy az eddig alkalmazott módszerekkel és hozzáállással nem lehet eredményt elérni. Ilyen a cigánykérdés. Ilyen a vidék felzárkóztatása, a nyomor felszámolása, vagy az oktatás és az egészségügy. Ugyanakkor – ahogy már fentebb írtam, nem támogatható a halálbüntetés és a vagyonadó sem.


Mindenesetre maradjunk a realitás és a józan ész talaján: a Mi Hazánk Mozgalom nem más, mint egy jobboldali konzervatív nacionalista párt (semmiképp sem náci) és mint ilyen, helye van egy plurális demokráciában.

Kilakoltatások egy kereszténydemokráciában

A napokban több adat is napvilágot látott arra vonatkozóan, hogy a május 1-ével véget ért kilakoltatási moratóriumot követően hány végrehajtott kilakoltatás történt. Szám szerint 1 355. Érdekes vizsgálni, hogy egy ilyen fontos momentumra, mint a kilakoltatás hogyan reagál a társadalom, milyen mértékben és hangnemben esik szó erről a közbeszédben; mennyire vagyunk szolidárisak, segítőkészek, netán közömbösek embertársainkkal, ha tudomásunkra jutnak ezek a történetek. Kell-e egyáltalán valahogy viszonyulnunk ehhez nekünk, akik a légkondicionált szobában, sörrel a kezünkben ücsörögve, a net böngészése közben belebotlunk ezen hírekbe? Azt gondolom, hogy egyértelműen IGEN.

Hogyan is kerülhet valaki olyan helyzetbe, hogy kényszerűségből el kell hagynia otthonát? Nos, erre bántóan sok forgatókönyv megvalósulása következtében is sor kerülhet. Nézzünk ezek közül néhányat, talán a leggyakoribbakat:

1) Bedőlt devizahitel

Anélkül, hogy részletesebb elemzésbe bocsátkoznánk, világos, hogy a kilőtt árfolyamok miatt olyan magasságokba kúsztak fel a törlesztőrészletek, amit már sok esetben képtelenség volt kifizetni. (Most ne menjünk bele abba, hogy mely családnak mekkora szüksége volt, ha szüksége volt egyáltalán a felvett devizahitelre, illetve hogyan tájékoztatták őket, stb.) Ezeket az ingatlanokat a bankok árverésre bocsátják és az értékesítésüket követően az adósnak el kell hagynia ingatlanát.

2) Szociális bérlakások lebontása

Azon ingatlanokat, melyeket valamilyen építésügyi, vagy műszaki okokból kifolyólag lakhatatlanná nyilvánítanak, lebontanak. Értelemszerűen ezekből a lakásokból is ki kell költözni. Sok esetben a lakóknak felajánlott cserelakás nem olyan minőségű, már ha egyáltalán ajánl az Önkormányzat másik ingatlant…

3) Tartozásfelhalmozás

Azok a bérlők, akik huzamosabb ideje (akár évek) nem fizetnek bérleti díjat, a bírósági ítéletet követően, végrehajtás útján el kell hagyniuk az ingatlant.

A fentiek alapján láthatjuk, hogy a kilakoltatáshoz vezető folyamatok rendkívül összetettek, már ami a felelősség kérdését illeti. Van olyan eset ahol az extraprofitra hajtó, gátlástalan üzleti modellel működő pénzintézetek martalékává vált akár egy élet munkája az érintett ingatlan képében. Van, ahol egy szerencsétlen külső körülménynek esik áldozatul az adott ingatlantömb és ezáltal a lakók, és olyan is van, ahol bizony a bérlő/bérlők felelőtlen gazdálkodása eredményezte a végkifejletet.

Egy dologban biztos vagyok: bárhogy is alakult a felelősség kérdése, mi, mint egy jóléti társadalom tagjai nem nézhetjük tétlenül, hogy emberek, családok utcára kerüljenek!

Intézményeinket, döntéshozóinkat rá kell szorítanunk – a demokrácia különböző eszközeivel - arra, hogy dolgozzanak ki megoldásokat a problémára, mindemellett lehetőségeinkhez képest nekünk is segítenünk kell.

És eszembe jutott még valami. Játsszunk el a gondolattal, hogy milyen lehetőségek nyílnának meg, ha az alábbiakat foganatosítanánk:

- Minden országgyűlési képviselő, államtitkár, miniszter és tanácsadó egy alkalommal lemondana, illetve felajánlaná 1 havi fizetésének (mondjuk az augusztusi) a felét

- A Magyarországon székelő legnagyobb 500 cég vezetője (tulajdonosa és/vagy ügyvezetője) egy alkalommal lemondana, illetve felajánlaná 1 havi fizetésének (mondjuk az augusztusi) a felét

- A Magyarországon egyházként bejegyzett szervezetek felajánlanának egy általuk vállalt összeget

- Össztársadalmi gyűjtés elindítása népszerű emberek (színészek, sportolók, egyéb hírességek) közreműködésével

Anélkül, hogy megpróbálnánk összeadni a fentebb felsorolt potenciális forrásokból származó bevételeket, érzékelhetjük, hogy nem csekély összegekről lenne szó. Olyan tételekről, amelyek elosztva – megkockáztatom – minden rászorulónak érdemi segítséget jelentenének.

Felvetődnek ilyenkor a kérdések, hogy „miért pont ezeket az embereket segítsük, mikor ott vannak a hajléktalanok, vagy a nyomorban, putriban élő falvak lakói?”, stb. Nyilvánvalóan ők is segítségre szorulnak, ez vitathatatlan. Nekem erre az a válaszom, hogy most kezdjünk el ezzel a réteggel foglalkozni, hogy legalább ne növekedjen a hajléktalanok száma. Aztán miért ne lehetne ezt az akciót minden évben megcsinálni, minden évben új célcsoportra kiterjeszteni?

Az ilyen és ehhez hasonló törekvések hozzájárulnának ahhoz, hogy ne egy egymástól elidegenedett plebs legyünk, hanem közösségként működő, társadalmi felelősséget vállaló, egymáshoz közel lévő emberekből álló nemzetté fejlődjünk.

Szomorú, hogy egy kereszténydemokráciában ez nem több, mint egy utópia

 

süti beállítások módosítása