A napokban több adat is napvilágot látott arra vonatkozóan, hogy a május 1-ével véget ért kilakoltatási moratóriumot követően hány végrehajtott kilakoltatás történt. Szám szerint 1 355. Érdekes vizsgálni, hogy egy ilyen fontos momentumra, mint a kilakoltatás hogyan reagál a társadalom, milyen mértékben és hangnemben esik szó erről a közbeszédben; mennyire vagyunk szolidárisak, segítőkészek, netán közömbösek embertársainkkal, ha tudomásunkra jutnak ezek a történetek. Kell-e egyáltalán valahogy viszonyulnunk ehhez nekünk, akik a légkondicionált szobában, sörrel a kezünkben ücsörögve, a net böngészése közben belebotlunk ezen hírekbe? Azt gondolom, hogy egyértelműen IGEN.

Hogyan is kerülhet valaki olyan helyzetbe, hogy kényszerűségből el kell hagynia otthonát? Nos, erre bántóan sok forgatókönyv megvalósulása következtében is sor kerülhet. Nézzünk ezek közül néhányat, talán a leggyakoribbakat:

1) Bedőlt devizahitel

Anélkül, hogy részletesebb elemzésbe bocsátkoznánk, világos, hogy a kilőtt árfolyamok miatt olyan magasságokba kúsztak fel a törlesztőrészletek, amit már sok esetben képtelenség volt kifizetni. (Most ne menjünk bele abba, hogy mely családnak mekkora szüksége volt, ha szüksége volt egyáltalán a felvett devizahitelre, illetve hogyan tájékoztatták őket, stb.) Ezeket az ingatlanokat a bankok árverésre bocsátják és az értékesítésüket követően az adósnak el kell hagynia ingatlanát.

2) Szociális bérlakások lebontása

Azon ingatlanokat, melyeket valamilyen építésügyi, vagy műszaki okokból kifolyólag lakhatatlanná nyilvánítanak, lebontanak. Értelemszerűen ezekből a lakásokból is ki kell költözni. Sok esetben a lakóknak felajánlott cserelakás nem olyan minőségű, már ha egyáltalán ajánl az Önkormányzat másik ingatlant…

3) Tartozásfelhalmozás

Azok a bérlők, akik huzamosabb ideje (akár évek) nem fizetnek bérleti díjat, a bírósági ítéletet követően, végrehajtás útján el kell hagyniuk az ingatlant.

A fentiek alapján láthatjuk, hogy a kilakoltatáshoz vezető folyamatok rendkívül összetettek, már ami a felelősség kérdését illeti. Van olyan eset ahol az extraprofitra hajtó, gátlástalan üzleti modellel működő pénzintézetek martalékává vált akár egy élet munkája az érintett ingatlan képében. Van, ahol egy szerencsétlen külső körülménynek esik áldozatul az adott ingatlantömb és ezáltal a lakók, és olyan is van, ahol bizony a bérlő/bérlők felelőtlen gazdálkodása eredményezte a végkifejletet.

Egy dologban biztos vagyok: bárhogy is alakult a felelősség kérdése, mi, mint egy jóléti társadalom tagjai nem nézhetjük tétlenül, hogy emberek, családok utcára kerüljenek!

Intézményeinket, döntéshozóinkat rá kell szorítanunk – a demokrácia különböző eszközeivel - arra, hogy dolgozzanak ki megoldásokat a problémára, mindemellett lehetőségeinkhez képest nekünk is segítenünk kell.

És eszembe jutott még valami. Játsszunk el a gondolattal, hogy milyen lehetőségek nyílnának meg, ha az alábbiakat foganatosítanánk:

- Minden országgyűlési képviselő, államtitkár, miniszter és tanácsadó egy alkalommal lemondana, illetve felajánlaná 1 havi fizetésének (mondjuk az augusztusi) a felét

- A Magyarországon székelő legnagyobb 500 cég vezetője (tulajdonosa és/vagy ügyvezetője) egy alkalommal lemondana, illetve felajánlaná 1 havi fizetésének (mondjuk az augusztusi) a felét

- A Magyarországon egyházként bejegyzett szervezetek felajánlanának egy általuk vállalt összeget

- Össztársadalmi gyűjtés elindítása népszerű emberek (színészek, sportolók, egyéb hírességek) közreműködésével

Anélkül, hogy megpróbálnánk összeadni a fentebb felsorolt potenciális forrásokból származó bevételeket, érzékelhetjük, hogy nem csekély összegekről lenne szó. Olyan tételekről, amelyek elosztva – megkockáztatom – minden rászorulónak érdemi segítséget jelentenének.

Felvetődnek ilyenkor a kérdések, hogy „miért pont ezeket az embereket segítsük, mikor ott vannak a hajléktalanok, vagy a nyomorban, putriban élő falvak lakói?”, stb. Nyilvánvalóan ők is segítségre szorulnak, ez vitathatatlan. Nekem erre az a válaszom, hogy most kezdjünk el ezzel a réteggel foglalkozni, hogy legalább ne növekedjen a hajléktalanok száma. Aztán miért ne lehetne ezt az akciót minden évben megcsinálni, minden évben új célcsoportra kiterjeszteni?

Az ilyen és ehhez hasonló törekvések hozzájárulnának ahhoz, hogy ne egy egymástól elidegenedett plebs legyünk, hanem közösségként működő, társadalmi felelősséget vállaló, egymáshoz közel lévő emberekből álló nemzetté fejlődjünk.

Szomorú, hogy egy kereszténydemokráciában ez nem több, mint egy utópia