Tisztelt Gundel Takács Gábor!

Olvastam megrökönyödését a SZEMlélek blog hasábjain, és akárcsak Önben, bennem is felmerültek bizonyos kérdések.

Ön tételesen végigmegy a főszereplők viselkedésén, illetve azok visszásságain, hangot adva értetlenkedésének.

Nem érti, idézem: „…hogy ha azt tapasztalják, ilyen heves ellenállás van egy törvényjavaslat ellen, akkor miért nem akarják újra meghallgatni az ellenérveket és miért nem akarják másképp megérteni, elfogadtatni a saját érveiket, mielőtt megszavazzák a törvényt”

Nos, a megoldás összetevői között biztosan ott találhatjuk a hatalmi arroganciát és gőgöt (nem beszélve a háttérben megbúvó egyéb érdekekről). A sorozatos kétharmados felhatalmazások következtében a FIDESZ, illetve a Kormány nincs rászorítva a kompromisszumra törekvésre, valamint emberi mivoltukból és vezetési attitűdjükből alapvetően nem következik a valódi nyitott párbeszéd és vitakultúra ápolása. Ahogy Török Gábor szokta mondani: a politikát emberek csinálják. Ők ilyen emberek…

Továbbá, nem érti az ellenzék szerdai parlamenti performanszát sem. Bár több Ön által említett kritikával is egyet tudok érteni, ami általánosságban az ellenzékre vonatkozott, mégis azt gondolom, hogy máshogy kell szemlélni a most történteket. Tekintettel arra, hogy a jelenlegi parlamenti felállásban az ellenzék csak díszlet, az egyetlen komolyan vehető figyelemfelhívó akció ez a közjáték lehetett. Szerény mentségükre szóljon, hogy első körben próbálkoztak a standard keretek között hangot adni ellenérveiknek. Emlékszik, hogy erre mi volt a válasz? A vitákat elnöklő rendre elnémította mikrofonjaikat, megvonta tőlük a szót. Ilyen körülmények között milyen más magatartás lett volna valamelyest is célravezető?

Végül a tüntetők. Egy kérdést szeretnék intézni Önhöz, mint értelmiségi polgártársamhoz. Mit tegyen egy polgár egy olyan országban, ahol nincs számottevő, hatékony érdekképviselete a törvényhozásban és az erre hivatott szervezetekben, nem történik valódi társadalmi párbeszéd, az esetleges népszavazási igényeit lesöprik az asztalról és a békés tüntetéseinek sincs semmi eredménye…?

„Hol van az európaiság?” – teszi fel a kérdést. Tisztelt Gundel Úr, Franciaországban van.

 Levelemet a hiányolt párbeszéd és vitakultúra szellemében írom, polgári üdvözlettel.

A napokban már minden irányból körül járták a túlórával kapcsolatos új törvénytervezetet, így annak mélyreható elemzésére ezúton nem vállalkoznék. Csak egy gondolat: ahelyett, hogy a 6 órás munkanap, vagy rövidebb munkahét bevezetésének lehetőségeit vizsgálná a kormány – mint ahogy teszi ezt néhány államvezetés a hanyatló nyugaton – előáll az ismert javaslattal. Sajnos ez a törvény mindent elmond arról, hogy miként viszonyul a Magyar Kormány a munkavállalókhoz: tálcán kínálja fel őket a multik céges karácsonyi vacsorájánál…

A mai napon került sor a szakszervezetek által meghirdetett „túlóratörvény” elleni demonstrációra Budapesten. Remek alkalom volt ez arra, hogy az érdekvédelmi szervezetek megmutassák magukat, illetve erejüket. Érdeklődve vártam tehát, hogy mennyi embert sikerül utcára vinniük. Nem mintha ez egy olyan ügy lenne, amit külön „promózni” kellene, ugyanis egy egészséges polgári öntudattal rendelkező társadalom állampolgárai igazából meg sem várták volna az előre bejelentett, napokkal későbbi tüntetést, hanem rögtön a törvényjavaslat napvilágra kerülését követően spontán megszervezték volna magukat és tiltakozásuk menetét. De tudjuk, hogy mi, magyarok nem vagyunk ilyenek, és ezt sajnos a mai napon (is) kétséget kizáróan bizonyítottuk: mindössze – nagy jóindulattal is – csak néhány ezer ember mozdult meg…

Nem lehet nem összehasonlítani a hetek óta tartó, jelenleg is forrongó franciaországi eseményekkel. Az ottani (alsó)középosztályt érintő tervezett intézkedések azonnal utcára parancsolták a tömegeket. És a tüntetők létszáma alkalomról alkalomra nemhogy stagnált, vagy csökkent, hanem folyamatosan nőtt, aminek meg is lett az eredménye: Macron meghátrált! Tárgyalna, és komoly esély látszik arra is, hogy visszavonásra kerül a terheket növelő javaslatcsomag. Nyilván voltak a franciaországi eseményeknek is vállalhatatlan momentumai. Autók gyújtogatása és kirakatok fosztogatása nem összeférhető egy demonstrációval. Azonban muszáj a kritikus tömegnek erőt mutatnia, hogy valódi nyomást helyezzen a döntéshozókra, hogy azok komolyan vegyék őket. A tipikus politikus ugyanis csak az erőből ért.

Mi még tanuljuk a demokráciát. És az a baj, hogy Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktor, Semjén Zsolt, Kósa Lajos, Karácsony Gergely - és még sorolhatnám, személyében nagyon rossz „tanáraink” vannak. Egyébként, ha egyesével megkérdezzük az embereket, hogy egyetért-e a túlóratörvényben foglaltakkal, bizonyos, hogy elsöprő többség ellenzi. Viszont csak a töredéke ad hangot az ellenszenvének… Nyilván ez többismeretlenes egyenlet: van benne egy adag félelem az esetleges következményektől, negatív visszajelzésektől, aztán van benne egy jó nagy adag önbizalomhiány (talán ez a legmeghatározóbb). Az emberek egész egyszerűen nem hiszik el, hogy van erejük változást elérni. Nem fogják fel, hogy az egyes politikusok szolgák és nem főúri méltóságok, mint ahogy itt előadják magukat.

Nem tudom, hogy mi lehet a megoldás a fent leírt problémánkra. Lehet, hogy egy része generációs kérdés is: a társadalom fele még a Kádár-korszakban szocializálódott, ami szellemiségével és intézményeivel nem éppen a polgári attitűdöt erősítette... Az biztos, hogy hiányoznak hiteles karakterek, akik az egyes ügyek mentén szerveződő kezdeményezések élére állnának. De legelsősorban egy szemléletváltásra volna szükség. Első körben az állam-állampolgár viszonyt kéne átértékelnünk. Aztán az egymáshoz, illetve a közösséghez, közügyekhez való hozzáállásunkon kellene csiszolni, szenzitívebbé tenni azt.

Végül két kép, amelyek kiválóan illusztrálják az elhangzottakat…

https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=718933045145159&id=663593014012496&__tn__=K-R

Egy forradalom arról szól, hogy a nép eszméihez igazítsák annak intézményeit – hangzik a forradalom egyik definíciója. Manapság több folyamat is zajlik Párizsban, ami az előbbi fogalommeghatározáson keresztül szemlélve ambivalens érzéseket válthat ki.

Álljon itt néhány hír Franciaországból, melyek bevezetik a fent nevezett ellentmondást:

Folyamatos erőszakos tüntetések - https://index.hu/kulfold/2018/12/01/franciaorszag_tuntetes_parizs_rendorseg_uzemanyagar_letartoztatas/

Büntetés jár az utcán történő nők után füttyögésért - https://index.hu/kulfold/2018/03/06/utcai_zaklatas_buntetes_franciaorszag/

Franciaország betiltaná a testi fenyítést gyerekekkel szemben – https://index.hu/kulfold/2018/12/01/franciaorszag_betiltana_a_gyerekverest/

Ha tüntetések, akkor Franciaország, illetve ha Franciaország, akkor tüntetések. Könnyen asszociálunk egyikről a másikra. Ismerjük a mély történelmi gyökerekből táplálkozó polgári öntudatot, mely már sokszor megmutatta elsöprő erejét, nem sajnálva a véráldozatokat sem. Mindig büszkén és irigykedve követtük innen a (fél)perifériáról a különböző franciaországi megmozdulásokat, mert visszaigazolva láttuk azt, hogy van olyan közeg, ahol komolyan veszik az embereket és nem csak díszletként tekintenek rájuk egy demokrácia nevezetű színjátékban. Összetartó civil szféra, erős érdekérvényesítő szakszervezetek: ezek mögött/mellett ott állnak a környezetükre ügyelő, felelősségteljes, egymásért kiálló állampolgárok. Különösen nagy szó ez egy nemzetiségi, vallási vonatkozásban is abszolút heterogén társadalomban. A kollektív szellem tehát rendben van; valahogy így kell viselkednie egy magára valamit is adó nemzet közösségének.

Azonban nem mehetünk el szó nélkül a másik két hír mellett, ami az individumot, illetve a családi szférát érinti.

„Helyszíni bírságként 90 eurót kell fizetniük azoknak, akik obszcén szavakkal és gesztusokkal, valamint füttyögéssel zaklatják a nőket az utcákon, jelentette be a francia kormány szóvivője, Benjamin Griveaux.”

Rögtön az elején szögezzük le: nyilván nem a legudvariasabb módja a bókolásnak, vagy a tetszésnyilvánításnak a füttyögés a hölgyek után, de ennyi és nem több! Érdekes és egyben veszélyes úton indult el a francia törvényhozás azáltal, hogy kriminalizálja a bunkóságot. Teszi mindezt egy diszkriminatív rendelkezéssel. Miért mondom, hogy diszkriminatív? Mert csak a nők elleni tahóságot szankcionálja! Vajon egy srácnak nem lehet ugyanúgy trauma, ha egy (vagy több) lány az utcán hangosan kineveti őt, például a járása, frizurája, vagy bármi miatt? Vagy mi a helyzet, ha egy transzneműt gúnyolnak ki? Vagy egy törpét, nyomorékot, vagy fogyatékost? Ezek után nem jár szankció… Úgy tűnik, a nyomorékoknak, fogyatékosoknak, törpéknek, homoszexuálisoknak, bibírcsókosoknak, félszeműeknek is kellene egy Weinstein-ügy, ahhoz, hogy az ő méltóságuk is érjen legalább 90 Euró bírságot…

A harmadik hírünk egy, talán az előbbinél is érzékenyebb témakört érint: a nevelést. Pontosabban a szülők hatáskörét a gyermekeik fegyelmezése terén.

„A törvény alapján illegálissá válna" a fizikai, a verbális és a pszichológiai erőszak" is.  A törvényjavaslat mellett kampányolók szerint a francia szülők 85 százaléka alkalmazott már testi fenyítést.”

Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Többször volt már részem olyan szituációban, hogy utaztam valamilyen tömegközlekedési eszközön, vagy sétáltam a nyílt utcán és azt láttam, hallottam, hogy egy szülő ordenáré stílusban, válogatott szidalmak közepette rángatja, ütlegeli a saját gyerekét. Ilyenkor felvetődik az emberben a dilemma, hogy esetleg szóvá tegye a vadállat szülőnél, hogy ugyan fejezze már be, mégiscsak egy gyerek, stb., de sajnos ismerjük ennek a pszichológiáját, miszerint, vagy még jobban neki támad a gyereknek, és/vagy akár minket is inzultál. Egyáltalán mi közünk van nekünk ehhez, végül is az ő gyereke… Kellemetlen, dühítő és egyben szívszorító helyzet. Ilyenkor azt kívánja az ember, hogy valami módon megbűnhődjön az ilyen „szülő” és megmeneküljön szerencsétlen gyerek. Az ilyen helyzetekből kiindulva el tudom ismerni a törvény létjogosultságát, bár meg kell jegyezni, hogy e jogszabály nem tölti be azt az űrt, amire megalkották. Sőt, még inkább megnehezíti a bírók dolgát, hiszen eddig „csak” a családon belüli erőszakot kellett megkülönböztetni az enyhébb fenyítéstől, ezek után viszont a verbális és pszichikai erőszakot is el kell különíteni a nevelési hatás elérése érdekében nélkülözhetetlen fegyelmezéstől.

És mi a helyzet az atyai pofonnal? Tudjuk, hogy van olyan élethelyzet, amikor a gyerek annyira magán kívül hisztizik, hogy csak egy könnyed arcsuhintás – hogy ilyen szépen eufemizáljam a pofont – árán tudjuk visszazökkenteni a valóságba. És az az élmény is létezik, amikor felnőtt korban jó érzéssel gondolunk vissza egy, a gyerekkorban kapott apai pofonra, mondván: „ez kellett, ahhoz, hogy észhez térjek”. E törvény alapján azonban ez is bűncselekmény lenne. A törvény mellett érvelők szerint a szülők 85%-a alkalmazott már testi fenyítést. Nem gondolom, hogy a szülők 85%-a agresszív vadállat lenne, akiket egytől-egyig büntetni kellene, így ebből a szempontból nem érzem alkalmasnak arra a törvényt, hogy a gyermekeket hatékonyabban védelmezze.

Érdekes egyveleget alkot a francia nép pszichológiája: egyrészt ott van a kollektivista, összetartó, erős nemzettudattal, ugyanakkor nagy nyitottsággal rendelkező állampolgári közösség, másrészt megfigyelhető egy safe space-be zárkózó, politikailag korrekt egyén profilképe is. Vajon melyik értékvilág formálja jobban a közmorált, közerkölcsöt? A néplélek konzervatív, tradicionális, bár gyakorta maradi személyiségjegyi, melyek a közösségekben jelennek meg, vagy a trolldemokraták és demagóg technokraták által formált polkorrekt, szélső-liberális jellemvonásai, melyek az egyénben domborodnak ki?

Kíváncsian várom az újabb tüntetéseket, törvényeket…


https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=714509278920869&id=663593014012496&__tn__=K-R

Néhány hónappal ezelőtt Orbánék bevezették a közbeszédbe a kereszténydemokrácia fogalmát, ezzel ideológiai címkét kölcsönözve államberendezkedésünknek. A külső szemlélő jogosan következtethetne ebből egy morális alapokon nyugvó, krisztusi értékrendet valló politikai közösségre, amely segíti a leszakadtakat a felemelkedésben, szolidáris és együttérző a rászorulók irányába, tehát mindarra, ami egy szociálisan érzékeny államvezetésre utal.

Aki azonban kicsit jobban belelát a belső folyamatokba, ne adj isten még itt is él, és nem dugja homokba a fejét (sajnos ebből egyre kevesebb van), az nagyon erős kontrasztot érzékelhet a demagóg propaganda és a valóság között.

Rögtön ki is fejtem, hogy mire gondolok.

Friss hír, hogy az elmúlt időszak gazdasági teljesítményeinek köszönhetően lehetőség nyílik nyugdíjprémium kifizetésére, melynek összege maximum 18.000,- Ft. Ez az összeg a 80.000,- Ft feletti nyugdíjak esetén kalkulálható. Aki ennél kevesebb nyugdíjat kap, annak a prémium mértéke is arányosan kevesebb. Az utóbbi években több ilyen bónusz jellegű juttatásra is volt alkalom. Mi ezzel a fő probléma? Hogy egy tömbként kezeli a nyugdíjasokat. A FIDESZ-kormányok egyik ősbűne, hogy bár többször is lett volna lehetősége differenciáltan nyugdíjemelést végrehajtani, vagy nyugdíjbónuszt osztani, ezt mindig elmulasztotta. Köztudomású, hogy több százezren élnek néhány tízezer forintos nyugdíjakból ma Magyarországon. Kötelessége lenne az államnak ezeket felzárkóztatni, és mikor máskor állna ez módjában, ha nem egy prosperáló gazdasági környezetben?! Persze, tudjuk, hogy ebben az országban a politikusok igazából hogy is tekintenek erre a társadalmi rétegre: egy megbízható szavazathalmazt látnak, melyet egy karácsonyi Erzsébet utalvánnyal meg egy prémiumosztással letudva, biztos voksokra számíthatnak. Azonban nem szabad ebben elvitatni a nyugdíjasok felelősségét sem. Ebben a rétegben is szép számmal fellelhetők azok, akik valóban néhány juttatás megléte, vagy nem megléte alapján hozzák meg döntéseiket a szavazófülkékben. Bár ez aligha a létminimum környékén tengődőknek a hibája, mindinkább azoké, akik készhez kapják a több százezer forintos nyugdíjakat, de habzó szájjal hőbörögnek, hogy nekik is jár a 18.000,- Ft!

Szintén aktuálisak az ápolási díjak emelésére irányuló törekvések. Ez is egy olyan ügy, amely alkalmas arra, hogy kiállítsa a bizonyítványt a Kormány morális szintjéről. Érdemes itt is a szemléletet, a hozzáállást vizsgálni. Önmagában már az is szomorú, hogy lobbizni kell egy ilyen ügyben, és nem jutott eszébe senkinek a Tisztelt Házban, hogy a fogyatékkal élők és családtagjaik milyen nehéz helyzetben vannak. (De hát egy luxusvadászat meg egy helikopterezés között, a magánrepülőn, ki a f@sznak jutnak eszébe a nyomorékok…) A pénzbeli járandóság növelésén túl nagyon fontos, hogy az ápolást is munkának ismerjék el. Kíváncsian várom, hogy az érdekvédelmi szervezeteknek mennyire sikerül keresztülvinni elképzeléseiket. Mindenesetre, nem sok jóban lehet bízni, ha ezeken a „kereszténydemokratákon” múlik…

A közelmúltban már írtam a kilakoltatásokról, illetve azok visszásságairól. A - valódi tartalmát tekintve is - kereszténydemokrácia cím elnyeréséért folytatott vizsgán ebből a tárgyból is megbukott a Kormány.

A cigányság integrációja és felzárkóztatása kérdésében is jól mutatja a FIDESZ közönyét és arroganciáját az, hogy még mindig Farkas Flórián a kulcsszereplő a Roma-ügyi politikát illetően. Onnan tudható egyértelműen, hogy a FIDESZ még mindig csak szavazatokat lát a (elsősorban vidéki) cigányságban, hogy Flórit pozícióban tartja. Neki már megvan a jól bejáratott kapcsolati hálózata, befolyása. Megvannak az emberek, akik a választások napján főzik a gulyást, vagy épp kisbusszal hordják az embereket. Hát hülye lenne lecserélni ezt a megbízható menedzsert, aki - bizonyára nem kevés pénzért - tevékenységével napról napra elárulja a cigányságot.

És itt van a legújabb közellenség: a hajléktalan. Tudjuk, hogy egy civilizációban, különösen egy városban, a társadalom rétegeinek szélsőértékei is jelen vannak. Az emberi méltóság pedig alkotmányosan rögzített alapérték. Azzal, hogy kriminalizálják a nyomort, a szegénységet, szintén súlyos morális deficitről tesznek tanúbizonyságot. Sőt, ez egyenesen a keresztény értékrend sárba tiprása! Képzeljük csak el azt a képet, ahogy Jézus elviteti a koldusokat a rómaiakkal…

Nyilván mindenkinek vannak pozitív és negatív élményei is hajléktalanokkal kapcsolatban. Volt, hogy hálásan elfogadta az ennivalót, volt, hogy az ember fejéhez vágta az almát, mondván, hogy neki pénzt adjanak. Nyilván nem kellemes az aluljáróban esetleg a vizeletüket kerülgetni. A közegészségügyi helyzetre veszélyt jelentő magatartás ellen valóban fel kell lépni, de pusztán az utcán való életvitelszerű tartózkodásban én nem látok semmilyen bűncselekményt. Nem lehet annyira gőgös és érzéketlen egy társadalom, hogy pusztán azért, mert kényelmetlen szembesülni azzal, hogy vannak emberek, akik ilyen körülmények között élnek, meghurcolják őket, nem megoldva, sokkal inkább szőnyeg alá söpörve a problémát.

Nem tudom mi a megoldás. Hallani, hogy az állam által biztosított óvóhelyeken legendásan rossz a közbiztonság. Pedig az intézmény fenntartójának lenne a kötelessége biztosítani, hogy ne történjenek bűncselekmények. Helyre kell állítani a közbizalmat ezen intézmények iránt és akkor talán szívesebben fordulnának ezekhez a helyekhez a hajléktalanok. Szorosabbra kéne fűzni az együttműködést ebben a kérdésben (is) a civil szférával, és így a hozzáértőkkel együtt keresni megoldást. Bár, teljesen megszüntetni a problémát nem lehet, de emberi módon kellene megközelíteni, mert tetszik-nem tetszik, felelősek vagyunk egymásért, ugyanis egy társadalom jellemrajzát az adja, hogy hogy bánik az elesettjeivel.

https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=692407127797751&id=663593014012496&__tn__=K-R

Az utóbbi időben egyre többször hallom, olvasom érvként a különböző beszélgetésekben, vitákban az alábbi kijelentéseket, amelyek már-már önálló „értékrenddé” nőtték ki magukat. Valamennyinek mély kulturális gyökere van és hűen tükrözi egy bizonyos réteg értékvilágát, valamint viszonyulását az élethelyzetekhez és embertársaihoz. Egy olyan magatartás gyakorlását követően illetik ezekkel a „bölcsességekkel” az adott illetőt, amelyet analógnak vélnek az állatok, jellemzően kutyák által tanúsított viselkedésmintával. A kijelentő egyénben normává váltak ezek a hasonlatok és ezek szolgálnak egy-egy ember, vagy élethelyzet megítélésére, vagy éppen magyarázatára.

Nézzük, melyek is ezek:

- Kutyából nem lesz szalonna

- Pénz beszél, kutya ugat

- Erősebb kutya baszik

- Oda szarik, ahol enni kap

- Őt is csak a húsos fazék érdekli

- Egyik kutya, másik eb

- Mi kutyánk kölyke

Nézzük egyesével, melyik milyen mondanivalót hordoz.

Kutyából nem lesz szalonna: alapjaiban vitatja el az ember azon képességét, hogy változhat, fejlődhet, meghaladhatja önmagát, adott esetben felülemelkedhet saját magán. Röviden a jellemfejlődést tagadja, amelyre való törekvés egy morális alapkövetelmény.

Pénz beszél, kutya ugat; Őt is csak a húsosfazék érdekli: mindenek fölé helyezi a pénzt. Más szempontok szóba sem jöhetnek, vagy ha mégis, akkor eltörpülnek az anyagiak mellett. Ezen tétel szerint minden pénzkérdés. Kiszorít az értékrendből minden egyéb morális, etikai, lélektani tényezőt, vagyis tárgyiasít.

Erősebb kutya baszik: az ősállapotokra utal, amikor még a Talio és a Vendetta elvek uralták a közmorált és a törvényeket. Azóta az emberiség – Krisztusnak köszönhetően – meghaladta ezt a felfogást. Az erősebb valójában attól erős, hogy nem eltapossa, megalázza a gyengébbet, hanem segíti, ugyanis ettől válik erényessé. Az erő akkor tesz naggyá, ha azzal párosul egy erényes jellem. Az „Erősebb kutya baszik” ezt az erényességet alacsonyítja le abba az ösztönvilágba, ahol a nyers erőn kívül nem létezik más.

Oda szarik, ahol enni kap: ebben a versenyszellemmel átitatott világban, amelyben töltjük a mindennapjainkat, különösen érdekes ez az állítás. A versenyszférában, ahol a cégek alkalmazottai erős függő viszonyban vannak, gyakran elhangzik a dohányzóban ez a mondat, ha valaki épp konfrontálódik a munkaadójával. E szerint nem lehet kritizálni, bírálni, vagy ellenvéleményt megfogalmazni a kenyéradóval szemben, különben könnyen a HR-en találhatja magát. Tehát jobb, ha bekussol. Az esetleges kritikát vigye haza. Örüljön, hogy van munkája. Örüljön, hogy van, aki kizsákmányolja. Ideje lenne ráébredni, hogy egy munkaszerződésben a munkavállaló a munkaidejét és a munkaerejét árusítja ki, nem pedig a véleményét és a személyiségét! Aki tehát ezzel a kijelentéssel érvel, a legnagyobb fokú szolgaságról tesz tanúbizonyságot.

Egyik kutya másik eb: az általánosítás iskolapéldája. Ez önmagáért beszél, nem szükséges bővebben kifejteni.

Mi kutyánk kölyke: ez a mellveregetős, öntudatos büszke proli kiáltása, ha valami olyan embert jellemez, aki pontosan úgy viselkedett, vagy járt el valamiben, mintha ő cselekedte volna. Az e mögött rejlő attitűd nem a szerény, alázatos hozzáállás, hanem a hivalkodó, irritáló, fölényeskedő büszkélkedés, amelyen keresztül az illető igazolni látja vélt felsőbbrendűségét.

A fentiek egy nagyon egyszerű, szűk látókörű, silány ítélőképességre és értékrendre utalnak. Az emberek, az emberi kapcsolatok és a különböző élethelyzetek azonban sokkal komplexebbek, minthogy egy-egy ilyen kijelentéssel jellemezhetők, megítélhetők lennének.

https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=690374784667652&id=663593014012496&__tn__=K-R

A minap kaptam egy elgondolkodtató kérdést egy barátomtól. Így hangzott: az őszödi beszéd, vagy a Sargentini jelentés elfogadása az erősebb érv egy kormány lemondására?

Vizsgáljuk tehát meg, hogy melyik mögött mi áll, milyen morális szempontok jöhetnek számításba és milyen konklúziókat lehet levonni.

Őszödi beszéd:

Már az elején fontos tisztázni, hogy ez a beszéd nem egy megbánó töltetű beismerés, hanem egy zárt körben előadott megvallás. Van olyan élethelyzet, amelyben egy ilyen beszéd akár legitim is lehet: ha kiállt volna Gyurcsány a parlament elé, majd elmondja beszédét, vállalva annak politikai és büntetőjogi következményeit és lemond, elmondható, hogy megtette az elő lépést az erkölcsi értelemben vett megtisztulás felé. Fontos hangsúlyozni a büntetőjogi felelősséget is. Napjainkban ugyanis Fleto, reagálva a lakájmédia vádjaira, miszerint „Gyurcsány hazaáruló!”, bejelentette, hogy önként feljelenti magát hazaárulás vádjával. Nos, kedves Ferenc, ezt 2006 őszét követően kellett volna megtenned! De térjünk vissza konkrétan az őszödi beszédre. Első kézből megtudhattuk, hogy álkormányzás zajlott, semmibe nézték a választókat, eladósították az országot és még megannyi vállalhatatlan megnyilvánulást, intézkedést írhatnék ide, de nem fogom felsorolni, úgyis közismert. Nyilvánvaló, hogy nem erre kapta/kapták a felhatalmazást. Morálisan és közjogi értelemben is legitimációját vesztette az akkori miniszterelnök és sleppje (kormánynak nem lehet nevezni). Az már csak a „sajátos” magyar viszonyoknak tudható be, hogy ebből nem valósultak meg az elvárt következmények. Játsszunk el a gondolattal, hogy egy ilyen beszéd mondjuk Franciaországban kerül nyilvánosságra…

Sargentini jelentés:

Ha tanulmányozzuk a jelentést, láthatjuk, hogy tartalmaz erős lábakon álló megállapításokat, úgymint (a teljesség igénye nélkül): egyéni választókerületek átrajzolása, személyre szabott törvénykezés, bíróságok függetlenségével kapcsolatos aggályok, intézményes korrupció – ami inkább már a hűbéri rendszer fogalmával írható le pontosabban, médiaszabályozás, magánélet vs. gyülekezési jog kérdése. És tartalmaz olyat is, amiben erősen megkérdőjelezhető a kritika. Ilyen a migráció, a hazai kisebbségek helyzete, az egyenlő bánásmód, vagy a vallásszabadsággal kapcsolatos passzusok.

A lényeg viszont az, hogy mindent, ami a jelentésben említésre kerül, egy olyan kormány foganatosított, amely mögött jelentős társadalmi támogatottság áll. A választói többség rányomta a legitimitás pecsétjét a kormány tevékenységére. Sajnos. A társadalom ezen szegmense ugyanis a jólétének és életszínvonalának viszonylagos emelkedéséért cserébe megkötötte ezt a paktumot Orbán Viktorral, ezzel gyakorlatilag jogart adva kezébe, palástot a hátára, valamint koronát helyezve a fejére. Orbán pedig készségesen elpöffeszkedik a trónjában, amit az összeszerelő üzemek munkásai ácsoltak neki.

Tehát a bevezetőben feltett kérdésre a válasz: egy kormány lemondására az őszödi beszéd az erősebb érv.

A jelenlegi helyzet azonban mélyebben gyökerezik és többismeretlenes az egyenlet. Itt generációs, szociológiai, közfelfogás-béli és morális deficitről van szó, ami nem oldódna meg egy kormány lemondásával. Pláne úgy, hogy egyik szerződő fél részéről sem mutatkozik igény annak a bizonyos kontraktusnak akárcsak a módosítására sem… Így jelenleg csak remélhető, hogy valamelyik elkövetkezendő szerződésírás idejére a polgári centrum is a tárgyalóasztalhoz fog férni.

https://www.facebook.com/HomoPublicus-663593014012496/?modal=admin_todo_tour

Fehérváron a megyei kórház vezető orvosai magánkórházat alapítottak; az összes ápoló felmondott az ajkai kórház intenzív osztályán; Zacher felmondott és kitálalt.

Napról napra újabb információk szivárognak ki a különböző egészségügyi intézményekben fennálló krízishelyzetekről: a folyamatos konszolidáció ellenére újra és újra előálló milliárdos tartozásokról, csődhelyzetekről, tömeges felmondásokról, orvosok, ápolók olajra lépéséről, eszközhiányról, szervezetlenségről, káoszról. Szokták ilyenkor mondani, hogy: „majd akkor fog történni valami, ha majd emberéletekbe kerül!” Nos, már került. Nem is egybe. Elég csak a fertőzésekkel, vagy a későn ellátott áldozatokkal kapcsolatos utóbbi időben megjelent híreket alapul venni. Számtalan ilyen esetről szóló beszámolót linkelhetnék ide, de felesleges, hiszen mindenki olvashatta őket, köztudomású. Hovatovább, mindenkinek vannak személyes tapasztalatai is, ami talán még nyomatékosabb. Nekem például a legutóbbi személyes élményem, hogy egy akut hastáji fájdalom miatt szükség lett volna egy hasi- és kismedencei ultrahangra. Felvettem a kapcsolatot a területileg illetékes SZTK-val, ahol tájékoztattak, hogy mivel még nem szerepelek az adatbázisukban, személyesen szükséges bemennem, ott felírják az adataimat, felvezetnek egy várólistára, és majd ha lesz időpont, felveszik velem a kapcsolatot telefonon, hogy az megfelelő-e. Nonszensz, hogy pusztán azért, hogy nyilvántartásba vegyenek, be kell mennem személyesen. Arra a kérdésre, hogy miért nem adhatom meg telefonon keresztül az adataimat az volt a válasz, hogy „mert ez nem így működik”…

Mivel ennek a várólistának a lefutási ideje az ügyintéző tájékoztatása szerint kb. három hónap, nem maradt más választásom, mint felhívtam egy magánrendelőt, amely ultrahangos vizsgálatok lebonyolításával foglalkozik és másnapra kaptam is időpontot… Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez egy nagyon lightos sztori és ennél csak durvább esetek vannak.

Mindeközben azt látjuk, hogy egyre több magánrendelő, magánklinika nyílik. 1-2 nap alatt be lehet jutni egyszerűbb vizsgálatokra, de az összetettebb diagnosztikára is ritkán kell egy hétnél többet várni. Korszerű, higiénikus, jól felszerelt laborokban, vizsgálókban, profi körülmények között kedves, segítőkész személyzet vár, aki nem üvöltözik az emberrel, mert épp nem tud vénából tizedik próbálozásra sem vért venni…

Jelenleg az egészségbiztosítási járulék a bruttó bér 7%-a. Ez egy br. 280.000,- Ft-os havi fizetés esetében 19.600,- Ft. Egy br. 400.000,- Ft-os fizetés esetén 28.000,- Ft. Éves viszonylatban pedig 235.200,- Ft, illetve 336.000,- Ft. Egy bérből élő állampolgár ennyivel járul hozzá éves szinten a közegészségügyhöz, majd ha hirtelen valami baja lesz csak 2-3 hónap múlva kap időpontot egy állami intézménybe, így hát elmegy 15.000,- Ft-ért egy diagnosztikai vizsgálatra, plusz egy 8.000,- Ft összegű vérvételre, hogy a 20.000,- Ft-os szakorvosi vizsgálatra már felkészülten érkezzen. Tehát 43.000,- Ft-ba került a spontán jött megbetegedés, holott már az évek alatt százezreket, sőt akár milliókat ölt bele a rendszerbe, mégis amikor szükség lenne az ellátásra, nem számíthat az állami intézményekre.

Mi másért kiált a jelenlegi helyzet, mint egy átfogó rendszerszintű átalakulásért?! A sürgősségi ellátás maradhatna állami fennhatóság alatt, azonban minden mást ki lehetne szervezni, egy szakmailag alaposan előkészített privatizációs eljáráson keresztül. Sajnos hazánkban az a szó, hogy „privatizáció” szinonima lett a gátlástalan szabadrablással, de ha próbáljuk magunkat ettől függetleníteni és européer módon megközelíteni a kérdést, akkor nem ördögtől való ez a módozat. Mit értek européer módon lebonyolított privatizáció alatt? Egy pártpolitikától független transzparens, garanciákat hordozó, felügyeleti szervek által követett eljárást.

Vegyük végre tudomásul, hogy az államháztartás számára ez az egészségügyi rendszer finanszírozhatatlan és fenntarthatatlan!

El tudnék képzelni egy olyan rendszert, ahol egy havi fix összeget levonna az állam a bérekből járulékként a sürgősségi ellátás finanszírozására, emellett pedig minden embernek kötelezően szerződésben kellene állnia egy szolgáltatóval, biztosítóval, akinek szintén egy meghatározott összeget havonta megfizet, cserébe ez az egészségügyi szolgáltató képes biztosítani a mihamarabbi szükséges szakszerű ellátást. Ezt pedig az állam ellenőrizné, felügyelné, akárcsak más szolgáltatók esetében. Na jó, annál mondjuk sokkal intenzívebben, szigorúbban és hatékonyabban, itt ugyanis nem egy műszaki cikk jótállásáról van szó, hanem az állampolgárok egészségéről. Az egyén és a biztosító kapcsolatát össze lehetne hangolni a munkáltatókkal, a cafeteria rendszerével, az egészségpénztárak kiterjesztésével, a jelenleginél sokkal széleskörűbben és mélyrehatóbban. Szociális rászorultsági alapon a sürgősségin kívüli ellátások is maradhatnának ingyenesek, vagy jelképes összegűek. Így a kevesebb állami intézményben maradt orvosokat is talán jobban meg tudnák fizetni.

Biztos, hogy e kérdéskör számos aspektusa kimaradt ebből a gondolatébresztő szándékú eszmefuttatásból, de itt az ideje végre elengedni a felettünk atyáskodó állam képét, aki ráadásul képtelen ellátni ezt a feladatot és demokratikus eszközeink útján (pl. népszavazás) rá kéne szorítanunk a döntéshozókat, hogy lépjenek túl saját árnyékukon és végre kezdjenek valamit Magyarország egyik legsúlyosabb problémájával!

És ha az a kérdés, hogy hajlandó lennék-e a jelenleginél többet fizetni egy korszerűbb, hatékonyabb, humánusabb közegészségügyért, akkor a válaszom egyértelműen az, hogy: IGEN! De ehhez az kell, hogy valóban szakmai alapon, valóban az állampolgárok érdekét előtérbe helyezve, törvény szintű, vagy akár alkotmányos garanciákkal alakítsanak ki egy új rendszert, ahol nem kell aggódni a saját, és születendő gyermekem elláthatatlansága miatt, és amelyben a nagypapa nem meghalni fekszik be a kórházba…

Forrong Németország az újabb menekültek által elkövetett késeléses gyilkosság után. Folyamatosak a tüntetések, politikai ügy lett ebből a bűncselekményből is. Nem véletlenül, hiszen nem először fordult elő, hogy a háború elől menekülő, a békés, nyugodt, élhető környezetet kereső befogadott embertársaink úgy intézik konfliktusaikat, vitáikat, hogy megforgatják a kést vitapartnereikben.

De miért is lepődünk meg ezen?  A Közel-Keleten ennek évszázadokra visszamenőleg komoly kultúrája van. Ami nálunk, Európában a párbaj volt, az ott még a mai napig is a késelés művészete. Nem is értem miért csukták le őket?! Kérem szépen, hát ők igazából művészek! Milyen egy aljas, elnyomó hely ez a Németország! Nem erről volt szó, amikor elhangzott a Wilkommen! Szépen meghívjuk őket, elhúzzuk előttük a mézesmadzagot, aztán amikor végre ideérnek és élnek a saját kulturális szokásaikkal, akkor börtönbe zárjuk őket?! Hát ez rosszabb, mint Szíria, Pakisztán, vagy Irak! Ott legalább gond nélkül megcsinálhatják még a becsületgyilkosságokat is. Ezzel szemben itt, ebben az erkölcsi fertőben, ahol a nőknek még csak kendőt sem kell viselniük, egy kis szurkáért is beviszik őket. Jó, igen, meghalt, de hát istenem, miért nem bökött vissza ő is? Milyen puhány népség ez az európai… De majd most megtanulja Európa, hogy Mohammed próféta gyermekei hogyan intézik ügyeiket! Nem kell itt mindenféle bíróságokra rohangálni, meg jog, vagy ki tudja milyen védő, civil, isten tudja milyen szervezetekhez fordulni. Akinek meg ez nem tetszik, az fogja be a büdös pofáját és ne fröcsögjön, böfögjön össze-vissza kirekesztő, intoleráns, idegenellenes rigmusokat! A rohadt nácija, hát nem szégyelli magát! Menjen el Szaúd-Arábiába, Szíriába, vagy Irakba, és vegyen példát róluk, hogy hogyan is kell egy idegennel bánni!

A tüntetni merészelő németeket a politikusok már mindenre felszólították, amire csak fel lehet egy állampolgárt: álljanak ki a demokrácia, a jogállamiság mellett, legyenek szolidárisak, lépjenek fel az idegengyűlölet ellen, stb. A bevándorlók közössége viszont semmilyen intelmet sem kapott. Még szerencse, hogy velük minden rendben. Képzeljük, csak mi lenne itt, ha a bevándorlók rendszeresen támadnának, vagy ne adj’ isten gyilkolnának meg embereket…

Alapvetés, hogy a szélsőségek előretörése egy társadalmi immunreakció a regnáló hatalom impotenciájára. Bár véleményem szerint az nem nevezhető szélsőségesnek, aki egyszerűen nem akar tömeges bevándorlást. Jó lenne tisztába tenni az ’idegengyűlölő’ fogalmát is. Aki nem szeretné, hogy országába tömegesen vándoroljanak be nehezen, vagy egyáltalán nem ellenőrizhető személyazonosságú, akár bűnözői múlttal is rendelkező emberek százezrei, az nem idegengyűlölő, hiszen nem akar az idegeneknek ártani, csak egy protekcionista álláspontot képvisel, és esetleg máshogy képzeli el a megoldását ennek a kérdésnek, ami egy szólásszabadságra épülő liberális demokráciában - mint amilyen a német, ugyan engedtessék már meg!

Természetesen a lincselés, vagy a hajtóvadászat nem megoldás. De a német politikusok, ahelyett, hogy a tüntetőket instruálják, hogy mit mondhatnak/tehetnek, vagy mit nem, szerencsés lenne, ha a saját felelősségüket is firtatnák. Mert mindenekelőtt ők az első számú felelősök. Ők, akik kontroll nélkül, bemondásra, papírok nélkül engedtek be tömegesen (milliós nagyságrendben) olyan embereket, akikről semmilyen információ nem állt rendelkezésükre, egy olyan közegből, ami az európai kultúrával köszönőviszonyban sincs. Illendő lenne tehát számukra is megfogalmazni valamilyen üzenetet, ha már tárt karokkal fogadták őket, csak meghallgatják. A Wilkomment tökéletesen megértették, hátha másra is rezonálna a fülük…

Ezennel vitába szállok Puzsér Róberttel, a Cristiano Ronaldo Juventusba igazolásával kapcsolatos írásában (https://magyarhang.org/publicisztika/2018/08/21/ordog-hozott-ronaldo/)  foglaltak miatt.

Nyilván senkinek sem kell bemutatni Cristiano Ronaldot: neve nem csak a futballpályák környékén cseng jól, hanem például a szállodaiparban, a különböző ruházati kollekciók és még sok tíz termékcsalád vonatkozásában egyaránt. Kétségtelen, hogy egy globális brand, egy marketingatombomba, egy aranytojást tojó tyúk, akivel még a hányásba mártott szárított szardarabkákat is el lehetne adni.

Azonban érdemes a felszínt megkapargatni. CR nem azzal került be a médiába, hogy megnyert egy valóságshowt, vagy orálisan kielégített egy hollywoodi színészt. Ez a srác már gyerekkorától kezdve tudta, hogy mit akar, mi szeretne lenni. És nem csak akarta, tett is érte. Tudatosan építette fel magát, fizikálisan és pszichikailag is arra kondicionálta magát ifjú korától kezdve, hogy profi futballista lesz. De nem csak egy futballista a sok közül, hanem a legjobb. Nem adatott meg neki az a vele született „isteni zseni” tehetsége, mint Messinek, de tudjuk jól, hogy a tehetség nem minden. Sőt önmagában véve kevés. Szorgalom, alázat, munka és rengeteg lemondás nélkül lószart sem ér önmagában a tehetség. Cristiano Ronaldo képes és hajlandó volt meghozni azokat az áldozatokat, amik ahhoz kellenek, hogy megvalósítsa álmait. Ezek a tényezők emelik őt szakmailag az 5 aranylabda magasságába. Persze, vannak hibái: szabadrúgások terén önző, hajlamos a hisztire és néha tenyérbemászó a viselkedése a pályán.

Érdemes továbbá a futballpályán kívüli szerepét is taglalni. Közismert, hogy irdatlan összegeket adományoz, rengeteget jótékonykodik. Ha a neten megjelenik egy hír egy rákos kisfiúról, aki épp CR rajongó, gondolkodás nélkül bejelenti, hogy állja a kisfiú gyógykezelését. Támogat több palesztin szervezetet, iskolát is. A Róbert által emlegetett bulvárlapokba sem azért kerül be, mert mondjuk lecsukták ittas vezetésért, vagy bekokainozva felpofozott egy prostit, hanem például az újonnan alkalmazott regenerációs, vagy étkezési módszerei végett.

Így, minden bizonnyal pályafutása utolsó szakaszához érve, nem tudunk felidézni tőle botrányokat, kihágásokat, vagy bármi olyan megnyilvánulást, ami ne fért volna össze sportemberi mivoltával.

Al Pacino is hetente szerepel a különböző amerikai bulvármagazinokban, ennek ellenére tudjuk, hogy a világ egyik legjobb színésze. Tehát pusztán a bulvárban való jelenlét – amit mellesleg nem ő gerjeszt – nem illegitimálja sportemberi nagyságát.

Profizmusa, elhivatottsága, kitartása, alázata és karaktere igazán jó példával szolgálhat a fiatalok felé. Gondoljunk csak bele: hány kis lurkó fogja most a Juventust választani, ahova elkezd edzésre járni. Hány potenciális extraklasszis fog beáramlani a Juventus utánpótlásműhelyeibe? Azt gondolom, hogy valójában ez a legnagyobb nyeresége a Juventusnak ebben a transzferben. Meggyőződésem, hogy rövid időn belül megsokszorozódik a Juvéban focizni akaró kisgyerekek száma. Ebből pedig óriásit profitálhat a klub a későbbiek során, és nem csak anyagilag. Olyan emberek kerülhetnek a klubhoz, akik majd 30 év múlva elmondják egy interjú során, hogy: „én azért jöttem ebbe a klubba focizni, hogy a Ronaldóékat még láthassam edzés után”. Ez pedig nem zárja ki a lokálpatriotizmust. Igenis szükség van ikonokra; Róbert, Ön is Platini miatt szerette meg a Juventust. Aztán megismerte a klub filozófiáját és az identitása részévé vált, de lehet, hogy ez Platini nélkül nem így alakult volna.

Sajnálatát fejezte még ki Higuaín után. Mind a szezononkénti 30+ gólja ellenére merem mondani, hogy ne sajnálja! Nem volt ő sem a klub szerves része, már ami a lojalitást illeti. Miatta nem indultak meg tömegesen a srácok a Juve focitáboraiba, mert látták rajta, hogy egy pénzéhes ripacs.

A Juventus nem ezen átigazolás által vált világszintű branddé. Már évtizedek óta az élmezőnyben van a globális sportgazdálkodás és merchandising területén is.

 Ami pedig a klub és a kínai rajongólányok kapcsolatát illeti: a Juventus van akkora klub eszmeileg és lokálpatrióta humánerőforrás terén is, hogy felülemelkedjen a kínai szurkolólányok által keltett hisztérián és megszűrje azt, ezáltal pedig kizárja az öltözőből a csapatösszeállításra és taktikára nyomást gyakorló lájkokat.

http://www.nemzetisport.hu/sportszelep/cristiano-ronaldo-szep-summaval-tamogatott-palesztin-iskolakat-21055217

http://www.fociclub.hu/2017/01/20/a-vilag-20-leggazdagabb-klubja/

Mint ismert, Vona Gábor az áprilisi választásokat követően, lemondva pártelnöki tisztségéről, felhagyott az aktív pártpolitizálással és háttérbe vonult. Rövid pihenő után elindította videóblogját, ahol közéletet feszítő témákat kíván feldolgozni.

 A „Hagy’ legyen köztünk, cigányokkal” című epizódban lement valahova Borsodba és hozzácsapódott egy cigány munkásbrigádhoz egy napra, füvet kaszálni.

 Sajnos nem lettünk sokkal okosabbak e videó által a cigányság helyzetével kapcsolatban. Bemutatta azt a 10%-os réteget, akinek van lehetősége és akar is dolgozni. Természetesen tudjuk, hogy van ilyen, azt is tudjuk, hogy ez a kisebbség a kisebbségben, és ha van olyan szegmens, ami a legkevésbé alkalmas arra, hogy bemutassa a cigányság mindennapjait, akkor ilyen ez az egytől egyig cigányokból álló kis brigád. Arra utalok, hogy még csak nem is egy vegyes brigád volt, ahol prezentálni lehetne az együttműködést, ahol az egymásra utaltság felülírja az esetleges előítéleteket, vagy legalább van valami pikantériája az összetételnek… Nem tudtunk meg semmit a cigány-magyar együttélésről, a vélt vagy valós diszkriminációról, a közmunka rejtelmeiről, az uzsorások terrorjáról, a nagyarányú bűnözés hátteréről, a cigány nők helyzetéről, és a cigányság demográfiai tendenciáiról sem. Igazából semmi igazán érvényes aspektusról sem.

 Vona Gábor elment oda, ahol minden rendben van. Mert ahol vidéken van munka, ott gyakorlatilag minden rendben van. Szívesebben néztem volna egy riportot például közmunkásokkal; hogy élik meg mindennapjaikat, milyen ösztönző és/vagy demotiváló hatások érik őket, milyen a viszony az önkormányzattal, mik a terveik, lehetőségeik, kilátásaik? Vagy mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik még közmunkában sem dolgoznak? Miért nem mennek el legalább oda? Hogy tudják így eltartani magukat? De egy börtönriport is illett volna a koncepcióba. Az egyes rabok, és/vagy családjaik miként képzelik el a jövőt a szabadlábra bocsátást követően, vagy egyenes út vezet vissza, a rácsok mögé?

 Rendkívül komplex és sokrétű ez a téma. És az is igaz, hogy kevés ennél fontosabb kérdés van ma Magyarországon (talán csak a demográfiai helyzet előzi meg mindenképp, bár az is összefügg ezzel), mint a vidék és cigányság, épp ezért nagyobb alaposságot is igényel.

 Azt érezni, hogy ez a videó inkább szólt a szimpátiakeltésről, mint a mélyreható vizsgálatról. És bántóan polkorrekt volt! Arra ugyanis nem kérdezett rá, hogy például maguk a cigányok hogy látják az esetlegesen a környezetükben élő munkakerülő, vagy ne adj isten bűnöző életmódot folytató cigányokat.

 Egy objektivitásra törekvő, cigányokról készült interjúban/riportban nemcsak a diszkriminációt és a rasszizmust kell megemlíteni, hanem bele kell állni azokba a kérdésekbe is, amik miatt kialakultak azok a bizonyos előítéletek, sztereotípiák.

 A videót egyébként itt lehet megnézni:

 https://www.youtube.com/watch?v=nekitmnvPW0