Fehérváron a megyei kórház vezető orvosai magánkórházat alapítottak; az összes ápoló felmondott az ajkai kórház intenzív osztályán; Zacher felmondott és kitálalt.

Napról napra újabb információk szivárognak ki a különböző egészségügyi intézményekben fennálló krízishelyzetekről: a folyamatos konszolidáció ellenére újra és újra előálló milliárdos tartozásokról, csődhelyzetekről, tömeges felmondásokról, orvosok, ápolók olajra lépéséről, eszközhiányról, szervezetlenségről, káoszról. Szokták ilyenkor mondani, hogy: „majd akkor fog történni valami, ha majd emberéletekbe kerül!” Nos, már került. Nem is egybe. Elég csak a fertőzésekkel, vagy a későn ellátott áldozatokkal kapcsolatos utóbbi időben megjelent híreket alapul venni. Számtalan ilyen esetről szóló beszámolót linkelhetnék ide, de felesleges, hiszen mindenki olvashatta őket, köztudomású. Hovatovább, mindenkinek vannak személyes tapasztalatai is, ami talán még nyomatékosabb. Nekem például a legutóbbi személyes élményem, hogy egy akut hastáji fájdalom miatt szükség lett volna egy hasi- és kismedencei ultrahangra. Felvettem a kapcsolatot a területileg illetékes SZTK-val, ahol tájékoztattak, hogy mivel még nem szerepelek az adatbázisukban, személyesen szükséges bemennem, ott felírják az adataimat, felvezetnek egy várólistára, és majd ha lesz időpont, felveszik velem a kapcsolatot telefonon, hogy az megfelelő-e. Nonszensz, hogy pusztán azért, hogy nyilvántartásba vegyenek, be kell mennem személyesen. Arra a kérdésre, hogy miért nem adhatom meg telefonon keresztül az adataimat az volt a válasz, hogy „mert ez nem így működik”…

Mivel ennek a várólistának a lefutási ideje az ügyintéző tájékoztatása szerint kb. három hónap, nem maradt más választásom, mint felhívtam egy magánrendelőt, amely ultrahangos vizsgálatok lebonyolításával foglalkozik és másnapra kaptam is időpontot… Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez egy nagyon lightos sztori és ennél csak durvább esetek vannak.

Mindeközben azt látjuk, hogy egyre több magánrendelő, magánklinika nyílik. 1-2 nap alatt be lehet jutni egyszerűbb vizsgálatokra, de az összetettebb diagnosztikára is ritkán kell egy hétnél többet várni. Korszerű, higiénikus, jól felszerelt laborokban, vizsgálókban, profi körülmények között kedves, segítőkész személyzet vár, aki nem üvöltözik az emberrel, mert épp nem tud vénából tizedik próbálozásra sem vért venni…

Jelenleg az egészségbiztosítási járulék a bruttó bér 7%-a. Ez egy br. 280.000,- Ft-os havi fizetés esetében 19.600,- Ft. Egy br. 400.000,- Ft-os fizetés esetén 28.000,- Ft. Éves viszonylatban pedig 235.200,- Ft, illetve 336.000,- Ft. Egy bérből élő állampolgár ennyivel járul hozzá éves szinten a közegészségügyhöz, majd ha hirtelen valami baja lesz csak 2-3 hónap múlva kap időpontot egy állami intézménybe, így hát elmegy 15.000,- Ft-ért egy diagnosztikai vizsgálatra, plusz egy 8.000,- Ft összegű vérvételre, hogy a 20.000,- Ft-os szakorvosi vizsgálatra már felkészülten érkezzen. Tehát 43.000,- Ft-ba került a spontán jött megbetegedés, holott már az évek alatt százezreket, sőt akár milliókat ölt bele a rendszerbe, mégis amikor szükség lenne az ellátásra, nem számíthat az állami intézményekre.

Mi másért kiált a jelenlegi helyzet, mint egy átfogó rendszerszintű átalakulásért?! A sürgősségi ellátás maradhatna állami fennhatóság alatt, azonban minden mást ki lehetne szervezni, egy szakmailag alaposan előkészített privatizációs eljáráson keresztül. Sajnos hazánkban az a szó, hogy „privatizáció” szinonima lett a gátlástalan szabadrablással, de ha próbáljuk magunkat ettől függetleníteni és européer módon megközelíteni a kérdést, akkor nem ördögtől való ez a módozat. Mit értek européer módon lebonyolított privatizáció alatt? Egy pártpolitikától független transzparens, garanciákat hordozó, felügyeleti szervek által követett eljárást.

Vegyük végre tudomásul, hogy az államháztartás számára ez az egészségügyi rendszer finanszírozhatatlan és fenntarthatatlan!

El tudnék képzelni egy olyan rendszert, ahol egy havi fix összeget levonna az állam a bérekből járulékként a sürgősségi ellátás finanszírozására, emellett pedig minden embernek kötelezően szerződésben kellene állnia egy szolgáltatóval, biztosítóval, akinek szintén egy meghatározott összeget havonta megfizet, cserébe ez az egészségügyi szolgáltató képes biztosítani a mihamarabbi szükséges szakszerű ellátást. Ezt pedig az állam ellenőrizné, felügyelné, akárcsak más szolgáltatók esetében. Na jó, annál mondjuk sokkal intenzívebben, szigorúbban és hatékonyabban, itt ugyanis nem egy műszaki cikk jótállásáról van szó, hanem az állampolgárok egészségéről. Az egyén és a biztosító kapcsolatát össze lehetne hangolni a munkáltatókkal, a cafeteria rendszerével, az egészségpénztárak kiterjesztésével, a jelenleginél sokkal széleskörűbben és mélyrehatóbban. Szociális rászorultsági alapon a sürgősségin kívüli ellátások is maradhatnának ingyenesek, vagy jelképes összegűek. Így a kevesebb állami intézményben maradt orvosokat is talán jobban meg tudnák fizetni.

Biztos, hogy e kérdéskör számos aspektusa kimaradt ebből a gondolatébresztő szándékú eszmefuttatásból, de itt az ideje végre elengedni a felettünk atyáskodó állam képét, aki ráadásul képtelen ellátni ezt a feladatot és demokratikus eszközeink útján (pl. népszavazás) rá kéne szorítanunk a döntéshozókat, hogy lépjenek túl saját árnyékukon és végre kezdjenek valamit Magyarország egyik legsúlyosabb problémájával!

És ha az a kérdés, hogy hajlandó lennék-e a jelenleginél többet fizetni egy korszerűbb, hatékonyabb, humánusabb közegészségügyért, akkor a válaszom egyértelműen az, hogy: IGEN! De ehhez az kell, hogy valóban szakmai alapon, valóban az állampolgárok érdekét előtérbe helyezve, törvény szintű, vagy akár alkotmányos garanciákkal alakítsanak ki egy új rendszert, ahol nem kell aggódni a saját, és születendő gyermekem elláthatatlansága miatt, és amelyben a nagypapa nem meghalni fekszik be a kórházba…