Egy forradalom arról szól, hogy a nép eszméihez igazítsák annak intézményeit – hangzik a forradalom egyik definíciója. Manapság több folyamat is zajlik Párizsban, ami az előbbi fogalommeghatározáson keresztül szemlélve ambivalens érzéseket válthat ki.

Álljon itt néhány hír Franciaországból, melyek bevezetik a fent nevezett ellentmondást:

Folyamatos erőszakos tüntetések - https://index.hu/kulfold/2018/12/01/franciaorszag_tuntetes_parizs_rendorseg_uzemanyagar_letartoztatas/

Büntetés jár az utcán történő nők után füttyögésért - https://index.hu/kulfold/2018/03/06/utcai_zaklatas_buntetes_franciaorszag/

Franciaország betiltaná a testi fenyítést gyerekekkel szemben – https://index.hu/kulfold/2018/12/01/franciaorszag_betiltana_a_gyerekverest/

Ha tüntetések, akkor Franciaország, illetve ha Franciaország, akkor tüntetések. Könnyen asszociálunk egyikről a másikra. Ismerjük a mély történelmi gyökerekből táplálkozó polgári öntudatot, mely már sokszor megmutatta elsöprő erejét, nem sajnálva a véráldozatokat sem. Mindig büszkén és irigykedve követtük innen a (fél)perifériáról a különböző franciaországi megmozdulásokat, mert visszaigazolva láttuk azt, hogy van olyan közeg, ahol komolyan veszik az embereket és nem csak díszletként tekintenek rájuk egy demokrácia nevezetű színjátékban. Összetartó civil szféra, erős érdekérvényesítő szakszervezetek: ezek mögött/mellett ott állnak a környezetükre ügyelő, felelősségteljes, egymásért kiálló állampolgárok. Különösen nagy szó ez egy nemzetiségi, vallási vonatkozásban is abszolút heterogén társadalomban. A kollektív szellem tehát rendben van; valahogy így kell viselkednie egy magára valamit is adó nemzet közösségének.

Azonban nem mehetünk el szó nélkül a másik két hír mellett, ami az individumot, illetve a családi szférát érinti.

„Helyszíni bírságként 90 eurót kell fizetniük azoknak, akik obszcén szavakkal és gesztusokkal, valamint füttyögéssel zaklatják a nőket az utcákon, jelentette be a francia kormány szóvivője, Benjamin Griveaux.”

Rögtön az elején szögezzük le: nyilván nem a legudvariasabb módja a bókolásnak, vagy a tetszésnyilvánításnak a füttyögés a hölgyek után, de ennyi és nem több! Érdekes és egyben veszélyes úton indult el a francia törvényhozás azáltal, hogy kriminalizálja a bunkóságot. Teszi mindezt egy diszkriminatív rendelkezéssel. Miért mondom, hogy diszkriminatív? Mert csak a nők elleni tahóságot szankcionálja! Vajon egy srácnak nem lehet ugyanúgy trauma, ha egy (vagy több) lány az utcán hangosan kineveti őt, például a járása, frizurája, vagy bármi miatt? Vagy mi a helyzet, ha egy transzneműt gúnyolnak ki? Vagy egy törpét, nyomorékot, vagy fogyatékost? Ezek után nem jár szankció… Úgy tűnik, a nyomorékoknak, fogyatékosoknak, törpéknek, homoszexuálisoknak, bibírcsókosoknak, félszeműeknek is kellene egy Weinstein-ügy, ahhoz, hogy az ő méltóságuk is érjen legalább 90 Euró bírságot…

A harmadik hírünk egy, talán az előbbinél is érzékenyebb témakört érint: a nevelést. Pontosabban a szülők hatáskörét a gyermekeik fegyelmezése terén.

„A törvény alapján illegálissá válna" a fizikai, a verbális és a pszichológiai erőszak" is.  A törvényjavaslat mellett kampányolók szerint a francia szülők 85 százaléka alkalmazott már testi fenyítést.”

Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Többször volt már részem olyan szituációban, hogy utaztam valamilyen tömegközlekedési eszközön, vagy sétáltam a nyílt utcán és azt láttam, hallottam, hogy egy szülő ordenáré stílusban, válogatott szidalmak közepette rángatja, ütlegeli a saját gyerekét. Ilyenkor felvetődik az emberben a dilemma, hogy esetleg szóvá tegye a vadállat szülőnél, hogy ugyan fejezze már be, mégiscsak egy gyerek, stb., de sajnos ismerjük ennek a pszichológiáját, miszerint, vagy még jobban neki támad a gyereknek, és/vagy akár minket is inzultál. Egyáltalán mi közünk van nekünk ehhez, végül is az ő gyereke… Kellemetlen, dühítő és egyben szívszorító helyzet. Ilyenkor azt kívánja az ember, hogy valami módon megbűnhődjön az ilyen „szülő” és megmeneküljön szerencsétlen gyerek. Az ilyen helyzetekből kiindulva el tudom ismerni a törvény létjogosultságát, bár meg kell jegyezni, hogy e jogszabály nem tölti be azt az űrt, amire megalkották. Sőt, még inkább megnehezíti a bírók dolgát, hiszen eddig „csak” a családon belüli erőszakot kellett megkülönböztetni az enyhébb fenyítéstől, ezek után viszont a verbális és pszichikai erőszakot is el kell különíteni a nevelési hatás elérése érdekében nélkülözhetetlen fegyelmezéstől.

És mi a helyzet az atyai pofonnal? Tudjuk, hogy van olyan élethelyzet, amikor a gyerek annyira magán kívül hisztizik, hogy csak egy könnyed arcsuhintás – hogy ilyen szépen eufemizáljam a pofont – árán tudjuk visszazökkenteni a valóságba. És az az élmény is létezik, amikor felnőtt korban jó érzéssel gondolunk vissza egy, a gyerekkorban kapott apai pofonra, mondván: „ez kellett, ahhoz, hogy észhez térjek”. E törvény alapján azonban ez is bűncselekmény lenne. A törvény mellett érvelők szerint a szülők 85%-a alkalmazott már testi fenyítést. Nem gondolom, hogy a szülők 85%-a agresszív vadállat lenne, akiket egytől-egyig büntetni kellene, így ebből a szempontból nem érzem alkalmasnak arra a törvényt, hogy a gyermekeket hatékonyabban védelmezze.

Érdekes egyveleget alkot a francia nép pszichológiája: egyrészt ott van a kollektivista, összetartó, erős nemzettudattal, ugyanakkor nagy nyitottsággal rendelkező állampolgári közösség, másrészt megfigyelhető egy safe space-be zárkózó, politikailag korrekt egyén profilképe is. Vajon melyik értékvilág formálja jobban a közmorált, közerkölcsöt? A néplélek konzervatív, tradicionális, bár gyakorta maradi személyiségjegyi, melyek a közösségekben jelennek meg, vagy a trolldemokraták és demagóg technokraták által formált polkorrekt, szélső-liberális jellemvonásai, melyek az egyénben domborodnak ki?

Kíváncsian várom az újabb tüntetéseket, törvényeket…


https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=714509278920869&id=663593014012496&__tn__=K-R